Belülrõl, a beavatottak biztonságával szemléli, vizsgálja Hegedûs Imre János (1941) az õseitõl örökbe kapott hazát, a Székelyföldet. Szülõfalujából indul el, amelynek neve - szenvedélyesen szokott beszélni errõl - olyan, mint a egy szép ritmusú, idõmértékes verssor Székelyhidegkút. Gondolatban, a lélek állandó izzásával járja az áldott földet, ahol meglátta a napvilágot, amelynek nemcsak minden dûlõjét, hegyormát, völgykanyarulatát ismeri, hanem az itt élõ magyarok észjárását, gondolatfûzését, világértelmezését it. Föl-föl tekint nagy elõdjére, az óriásra, Orbán Balázsra, a kortárs szakírókra is van oldalpillantása és ennek a gazdag történelmi, földrajzi, néprajzi tudásnak a birtokában mormolja, zengi zsoltáros vallomásait, szerelmes himnuszait úgy, ahogy azt a mûfaj, a "szerelmes földrajz" atyjától, Szabó Zoltántól tanulta.## Kerül minden romantikus túlzást, számára a Székelyföld nem kuriózum, nem rezervátum, nem idegenforgalmi nevezetességek kotyvaléka, hanem a magyar identitás része, az összmagyarság azonosságtudatának egyik alapfeltétele. A székelység múltja szabadságküzdelmeinek sora modell értékû, tanulhat abból a Kárpát-medence minden magyar anyanyelvû, minden magyar tudatú lakója.## Hegedûs Imre János hazajáró lélek. Két, kegyetlen-kemény emigrációs évtized után, európai horizonttal mondja ki, hogy a régiók színei, szövettani tulajdonságai nélkül ködös, homályos, arctalan masszává torzul, hígul kontinensünk. Az autonómia az egyetlen út és eszköz, amely megõrzi ezt a pompás régiót, a Székelyföldet, s a kötet esszésorozata alapozó kõ lehet a cél elérésében.## ## "Józan és szerény volt, és most is az a Székely Partium népe. Nincsenek itt zold havasok, sziklák sem törnek az égre, vízesések sem hullanak a mélybe, vérmedvékkel sem kell verekedni, szántanak, vetnek, boronálnak itt az emberek, zabot, búzát, rozsot aratnak, könnyû favillával szénát szárítanak, sövénygáttal, felduzzasztott patakokban kendert áztatnak, piros hajnalokon szénafüvet, sarjút kaszálnak, kalákában házat építenek, kutat ásnak, s nincs olyan tettük, mozdulatuk, cselekedetük, amelyet ne fonnának-szõnének népdalszövegbe, különösen fiatalok, akik robbannak szét a szerelemtõl, vagy süllyednek a földbe, bujdosnak világgá szerelmi bánatukban." (Székely Partium)